Színek és fények

Törekszik ma is a valóság egyszerű megörökítésére, vagy már nem őrzi a korai dokumentarista szemléletét?

Ez kicsit már megdőlt. A filmes és színházi munkáim miatt át kellett térnem a digitális technikára, és ez újfajta kreativitást is előhív az emberből. Meg hát, azóta én vagyok a labor is, tehát könnyebben bele tudok nyúlni a képekbe. A filmesek szerint amúgy sem az számít, hogyan készült a kép, hanem, hogy mi látszik. A film számára minden a kamera szemszögéből a legjobb, a fotósnak is ehhez kell igazodnia, úgy, hogy közben a maga szempontjából legmegfelelőbb helyet mégis megtalálja. Viszont annyira ki van centizve minden, hogy amint egy kicsit arrébb megyek, már biztos, hogy belóg egy állvány vagy egy stábtag, ezért gyakran két helyzetből készítem a képet, amit utólag szabni-varrni kell. Igazából szívesen csinálnék ma is fekete-fehér képeket, de ha az ember agya erre már ráállt, akkor nehéz visszalépni – meg nem is akarom magamat ismételni.

Mit várnak el egy forgatáson a fotóstól?

Elsősorban azt, hogy észrevétlenül dolgozzon. Mindenkinek megvan a maga precízen kiszámított feladata, ami azzal is jár, hogy a fotós a többieknek általában útjában van, nekem meg ők, persze, így aztán általában ki kell harcolnom, hogy elvégezhessem a munkámat. Mióta a készülő filmeknek már weboldalaik vannak, több látszik abból, amit csinálok. Van minden filmnek fotóalbuma is, amiben helyet kapnak a jelenetfotók meg a werkfotók reklám illetve archiválás céljából.

Miért nem a kész filmből vágnak ki inkább képeket?

Ami a filmen kép, az nem biztos, hogy a fotón is jól mutat. De a minősége sem elfogadható, hiszen annak a filmnek, amivel az operatőr dolgozik, sokkal lágyabb az anyaga. Ha megállítunk filmkockákat, amiket vetítés közben élesnek látunk, azok kinagyítva már bizony életlenek. Ezért kell a forgatáson fotósnak is jelen lennie, bár, amióta kevesebb a pénz, rajtunk is spórolnak, megcsinálják maguk a képeket. Nem egy olyan albumot láttam mostanában, amiben nemigen volt éles kép. Idehaza évek óta nem hívtak filmhez, legutóbbi két munkám is külföldi filmekhez kapcsolódik.

Különös dolog filmekhez meg színházi előadásokhoz képeket készíteni, hiszen nem a primer valóságot kell megörökíteni, hanem annak már egy értelmezett változatát.

Igen, az egy fikció, ezért nem egyszerű dokumentálást igényel. A színház még szabadabb lehetőségeket kínál, mert a színpadi képtől inkább el lehet rugaszkodni. Át kell adni az előadás atmoszféráját, de akár olyan szögből lehet láttatni egy-egy jelenetet, ami a nézőtérről nem látható. Ilyen volt a Katona József Színház Woyzeck előadásának plakátjához készült portréképem, a címszereplő Keresztes Tamással. Ez, amilyen időket élünk, már a bemutató előtt fölkerült a Facebookra, ahol mindjárt több százan „lájkolták”.

A forgatásokon egyébként a legtöbb idő azzal megy el, hogy világítanak és fényt mérnek. S amíg ezt kivárjuk, mindenki büfézik – rájöttem, hogy ezért híznak a filmesek… Mindenesetre ez abszolút fotóbarát környezet, ellentétben a színházzal, ahol kifejezetten fotóellenes a világítás, ott nekem kell aprólékosan méricskélni, milyenek legyenek a színek. Előadás közben a néző szeme hozzászokik az egyébként természetellenes színekhez, és úgy alakítja át magának, hogy kellemes legyen, de a kép már egy objektív valóság, azon a korrigált színeknek kell látszaniuk.

Az írókról, költőkről készült portréit mennyiben tekinti szuverén alkotásoknak?

Ritkán van lehetőségem a saját kedvemre fényképezni őket, többnyire megrendelésre készülnek ezek a képek könyvborítók fülszövegéhez vagy újságcikkekhez. De vannak kivételek, Petri Györggyel például kifejezetten családias kapcsolatban voltam, látszik is talán, hogy lazábbak ezek a képek.

Van olyan téma vagy esemény, ami azért ma is inkább hagyományos módszert kíván, nem digitális eljárást?

Igazából én még mindig jobbnak tartom azokat a képeket, amik filmre készülnek, de a digitális anyagban is van, amiről azt gondolom, hogy érdemes papíron megőrizni, bár már alig férek el tőlük a lakásban. Számomra a portré továbbra is fekete-fehérben az igazi, amit saját magam számára fontosnak tartok, azt jobb szeretem, ha filmen van. Bár, az arcszín digitálisan és filmen is elég ronda, azzal mindig sokat kell küzdeni. Igen gondosan kell beállítani a színhőmérsékletet, mesterséges fényben meg eleve elcsúszik minden a sárga meg a piros felé, és gyakran hiába hidegítem el, nagyon nehéz elérni, hogy végül visszaadja az eredeti színeket. A filmforgatás körülményei között erre nincs idő, ott nagyon résen kell lenni. A Weltmeister harmóniák első jelenetébe például gátlástalanul belefényképeztem, pedig hasznos hanggal vették fel, nem lett volna szabad csattogni a gépemmel, jól meg is kaptam érte a magamét. De tudtam, hogy úgysem az első felvételt használják majd végül, csak így tudtam megcsinálni a képeket. Ráadásul a színészek többsége a kamerának tudja nyújtani, amit kell, a fotónak pedig nem, attól néha jobban zavarba jönnek, szóval minden pillanatnyi lehetőséget ki kell használni.

Az interjút Zelki János készítette