Lenkénél ez is más

A fotóművészet a képzőművészeteknek az a része, melyet történetesen fotográfiai eszközökkel hoztak/hoznak létre. Ha a Fotográfia nevű nagy halmaz felől nézzük: fotóművészet az, ami nem emlékkép, nem alkalmazott fotó, és nem is amatőr, úgymond „művészi” fotó. Ami az alkalmazott fotót illeti, itt viszonylag egyszerű a helyzet: világos, hogy mondjuk Kerekes Gábor ételfotói, Bozsó András óriásplakátjai vagy Drégely Imre reklámfotói nem tartoznak bele az említettek fotóművészi oeuvre-jébe. (Mint ahogy az is világos, hogy a fotográfusi életművükbe viszont értelemszerűen beletartoznak.)

Szilágyi Lenke esetében azonban, mint minden, ez is kicsit másképp van. Nála is húzódik ugyan válaszfal a saját, művészi célra és a megrendelésre készült munkái: a színházi, riport- és standfotói között, ez a válaszfal azonban könnyen átjárható, szinte csak jelképes, mondhatni jelzésszerű. Leheletfinom. Legalábbis azoknál a képeinél, amelyeket ő maga minősít át művészetté azzal, hogy kiállítja őket.

Szilágyi Lenke esetében azonban, mint minden, ez is kicsit másképp van. Nála is húzódik ugyan válaszfal a saját, művészi célra és a megrendelésre készült munkái: a színházi, riport- és standfotói között, ez a válaszfal azonban könnyen átjárható, szinte csak jelképes, mondhatni jelzésszerű. Leheletfinom. Legalábbis azoknál a képeinél, amelyeket ő maga minősít át művészetté azzal, hogy kiállítja őket.

A Verzó Galériában most látható standfotói egy részének a forgatás nem csupán a helyszíne, hanem egyúttal a kép témája, illetve tartalmi kelléke is. E képek – például az1., 2., 4. vagy a 32. – fontos alkotóeleme, hogy a szereplői színészek és színésznők, rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök és segédoperatőrök, világítók, csapók, kellékesek.

Ha a fölsorolás második felét tekintjük, máris Lenke művészi és életfilozófiájának egyik legrokonszenvesebb eleménél tartunk: nincs hierarchikusan megszabott különbség ember és ember között. Hogy stílszerű legyek: Lenke képi világában tényleg mindenki csupán – ahogyan az operatőrök nevezik a színészeket – „fényvisszaverő felület”. (Lásd a 11. képet.) Vagy ugyanez a visszájáról, mert igazából ez a lényeg: mindenki lehet sztár – ahogyan ezt anno Warhol is vallotta.

Jó példa a föntiekre a 14. kép, melynek a film főszereplőjével teljesen egyenrangú szereplője a körülötte sertepertélő két férfi – hiszen mindannyian csupán kompozíciós elemek. Vagy az 5. kép, melynek viszont abszolút főszereplője a csapó fiú. Vagy a 9. kép, ahol a stáb két tagja tiszteletlenül rákönyököl a Generalisszimusz fejebúbjára – ami a Történelem dimenziója felé is kitágítja a föntebb mondottak érvényét.

Alighanem épp ez a tekintélytiszteletlenség a legjellegzetesebb vonás, mely Lenke képeinek és Petri György verseinek világszemléletét összekapcsolja. S jelen esetben van ennek egy sajátos üzenete is: a stáb szükségképpen hierarchikus ugyan, ám a film mégiscsak kollektív alkotás, melynek sikeréhez a stáb minden egyes tagja hozzájárul. Azt hiszem, Lenkét ezért a zsigeri demokratikusságáért (is) szeretik annyira a filmesek.

A 9. kép egyúttal arra is példa, hogy Lenkének isteni, jó fanyar humora van. Különösen, ha párba állítjuk a 10. képpel. S ha képpárként „olvassuk” őket, az is nyilvánvaló: nála a kompozíciós, formai játékok, vizuális „kancsalrímek” soha nem öncélú formajátékok, hanem egyúttal gondolati tartalmak hordozói, kiemelői is.

Ilyen vizuális „kancsalrím” például az is, mely a 3. képen párhuzamba hozza a kamerát a géppisztollyal; ugye, az angol nyelvű filmes szlengben a filmfelvétel: schooting. Külön ízt ad hozzá, mert az iróniát hozza be a párhuzamba, hogy a géppisztoly csupán kellék – ha ezt kiterjesztem a kamerára: az operatőr eszerint egyúttal a Forgatás című performansz egyik szereplője is. (Lehet, hogy ezt kicsit túlspiláztam: de miért is ne?!) Egy újabb „kancsalrím” a 16. kép előterében álló, tangabugyis férfi és a kép hátterében nekünk szintén háttal álló, épp lehajoló kameraman között teremt huncut képi kapcsolatot. (Bocs: talán nem illik mindent észrevenni.)

Ez a kép arra is jó példa, hogy Lenke számára mennyire fontos a testiség. És persze arra is, hogy milyen kifinomult érzéke van a testbeszéd iránt – aminek egyébként a többi alkalmazott fotográfusi munkájában: a színházi és riportfotóban is nagy hasznát veszi. A két dolog – a testiség és a testbeszéd iránti fogékonyság – együttese szinte emblematikusan jelenik meg a 15. képen, mely egyúttal azt is jól példázza, hogy e kettő önmagában bár szükséges, de nem elegendő feltétele annak, hogy jó kép szülessék. Kell hozzá még valami, ami hál’ Istennek Lenkének aztán igazán megadatott: az erős, egyéni, senki mással össze nem téveszthető képi látásmód. A három együtt adja ki képeinek egyik legjellegzetesebb vonását: a sohasem közönséges, tolakodó, ám szinte mindig jelen lévő erotikus felhangokat. (Lásd a 19. képet.)

Az összeállítás legszebb darabjai a 12. és 13. képek, melyek számomra képpárként (is) működnek. A 12. képen a háttérben lévő plakát és az előtérben lévő – Lenke egyik kedvenc műfajában: sziluettként odatett – jelenet szó szerint ordító ellentéte nyűgöz le; pontosabban az, hogy a két jelenet ide-oda vibrál, kölcsönösen át- meg átjárja egymást. A 13. képről meg nincs mit mondani: Mona Lisa.

Csapó!

Szilágyi Sándor