Eleve több sorozatot tervezett vagy az egyik hozta maga után a másikat?

Amikor a 2010-es parlamenti választások előtti napokban fényképeztem az aluljáróban, még nem gondoltam arra, hogy lehet ennek folytatása. Aztán, az utóbb Átlagmagyar címet kapott összeállítás fotózása közben már ott motoszkált a fejemben, hogy hasonló szellemben készítsem ezeket a képeket is: a lehető legegyszerűbb körülmények közt mutatva a szereplőket, egy rögtönzött stúdiót felállítva. Mostanra meg annyira tudatosodott bennem az elképzelés, hogy elhatároztam: jövőre, a kampány időszakban felidézem a négy évvel korábbi programot, és újra megkérek embereket, hogy vállalják a nyilvánosságot, árulják el, kire szavaznak.

Ezt miért tartja fontosnak?

Az a benyomásom, hogy tabu kérdésnek számít nálunk a politikáról beszélni, és a többség legfeljebb a legjobb barátainak mer mesélni róla. Szerintem jó volna, ha sokkal nyíltabban lehetne ilyesmiről társalogni, természetesen ha valakiben van ez iránt igény, s nem kellene senkinek félnie attól, hogy mi lesz, ha kitudódik, milyen ideológiát, milyen pártot preferál.

A politikai hovatartozásukat felfedő alanyainak képeit nézegetve lehet valami következtetést levonni? Kiderül, hogy miféle emberek szavaznak az egyes pártokra?

Szerintem nem. Legalábbis nem célom ezzel az embereket ily módon kategorizálni, igyekszem a dokumentarista objektivitásával ábrázolni őket, anélkül, hogy magam állást foglalnék, és valami prekoncepciót próbálnék igazolni a fotókkal. Úgy gondolom, hogy nem több, akár már egy évtized múlva is a konkrét politikai aktualitás lehámlik ezekről a képekről, és általánosabb kordokumentumként hatnak majd: ilyenek voltunk a 2010-es években.

Amikor felülről, mintegy „madártávlatból” fotózza az embereket az aszfalton krétával köréjük rajzolt országhatárok között, boldogságról, szerencséről, fogyasztói szokásokról beszélnek, igen puritán, már-már szegényes miliőben – egy kis sámlin állva. Mi a közös bennük?

Talán a pesszimizmus, ami ránk, magyarokra oly annyira jellemző és az ebből fakadó bizonytalanság. Önértékelési problémáink vannak. Gyakran eszembe jutott fotózás közben, hogy ha Nyugat-Európában ilyen kérdésekkel állítanék meg az utcán embereket, mennyivel nyíltabban, készségesebben, őszintébben válaszolnának. Itthon legtöbbször bizalmatlanságba, gyanakvásba ütköztem. Abban bízom, hogy ezt megmutatva, erről nyíltan beszélve, öniróniával tudjunk nézni a képeket és talán oldódik lassan a feszültség is.

Ezek a képek nem kiállításra vagy fotóalbumba készülnek eredetileg, hanem egy internetes hírportál számára, napi fotóriportok gyanánt. Mindegyiken egyetlen ember látható, ezzel is közelítve a portréfotózás műfajához. Különösen az egyetemfoglalóknál szembetűnő ez. Az ELTE bölcsészkarának termeibe beköltözött fiúk, lányok nyíltabbak a többieknél (hiszen éppen amúgy is „szerepelnek”, a fotózástól függetlenül), oldottabbak, lazábbak. A sorozat címe is ehhez igazodik: Mert a jogállam szexi.

Kíváncsi voltam rájuk. Addig jobbára tömegként kezelte őket a sajtó, transzparenseikre, közös akcióikra irányította a figyelmet. Engem az egyes ember érdekelt itt is, mint más munkáimban is, az egyszerű ember, a névtelen hős, amilyenek mindannyian vagyunk a saját környezetünkben. Az vonz általában, hogy megrajzoljam a jellemüket, már amennyit elárulnak belőle.

Tegyünk egy próbát. A 2014-es választások előtt ismét megkérdezi az utcán találomra kiválasztott embereket, kire adják voksukat, mert úgy érzi, nyíltabb lenne a légkör, ha erről is gátlás nélkül beszélne bárki. Nos: ön kire fog szavazni, elárulja?

Most nem szívesen voksolnék, bár tudom, jó elmenni szavazni. Egy év még hátra van, hogy meggyőzzenek.

Az interjút Zelki János készítette