Oldani a feszültséget

Minden alkotó generáció keresi helyét a kor változó lehetőségei között, elődei szemléletét megismerve küzd azokkal és ha tehetséges rátalál saját útjára. A fotográfia nagyon fontos ábrázolási forma, alkalmas egy adott időszak vizuális újraértelmezésére, a legendákat közvetítő sajátos lenyomatok megidézhetik a múlt hangulatát.

Pályi Zsófia hosszú tanulmányúton ismerkedett a különféle kultúrákkal, ábrázoló művészetekkel.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem amerikanisztika szakán kezdte, kommunikáció – portugál szakon folytatta, majd külföldi tanulmányutak, vizuális művészeti stúdiók, magániskolák kalandja után, a Moholy – Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán diplomázott.
Néhány éve már önálló alkotóként és fotóriporterként, kötéltáncosi ügyességgel egyensúlyoz a maradandó képalkotás és a megélhetés szűk mezsgyéjén.
A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának vezetőségi tagja, díjakat nyert országos fotópályázatokon, második alkalommal Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas.

Portfolióját lapozgatva szeretném megérteni, megfejteni a fiatal fotográfus képalkotó titkait.
Elsőre egy kolibri-szerű vibrálást érzek, talán a kíváncsiság, a világ, az emberi élet sokféleségének gyors megismerése hajtja témáról-témára keresve fotográfusi útját.
Nincs ezzel semmi baj, dokumentaristaként úton kell lennünk, folyamatosan megismerni, értelmezni a korjelenségeket, keresni a kifejezési formát és esetleg később leragadni egy fontosnak vélt területen.

Pályi Zsófia itt bemutatott sorozatai a hírek mögötti emberi hatásokra vizuális értelmezésekkel reflektálnak. Az internetes sajtó világában egyre gyorsabb képi válaszokat kell adni különféle eseményekre, a hírek hamar elavulnak, jönnek az újak.

Számomra a kérdés: milyen képek élik túl a pillantást, mi marad emlékezetes, mi válik egy kor jelképévé?

A legfrissebb munkája az „Első Magyar Egyetemfoglalás” a diáktüntetések főhadiszállásán, az ELTE-n készült. A fotókon a tüntető hallgatók az előadóterem követeléseikkel teleírt táblája előtt láthatóak a 37. napon.
A társadalomkritika veszélyes területén járunk, mert könnyen átcsúszhatunk a direkt politika elfogult világába, de Zsófia fotói mértéktartóak, a „képletek” szabadon behelyettesíthetők, kinek-kinek meggyőződése, irányultsága szerint.

A 2010-es országos választások alkalmával a Nyugati téri aluljáró csempe falára ragasztott fehér háttér előtt fényképezte a politikai nézeteiket vállaló járókelőket. A képek alatt pedig a karakteres modellek színvallása olvasható.
Az előítéletek miatt tabuként kezelhető téma, a kiválasztott személyek sokszínűsége vizuálisan lényegesen túlmutatnak a szikár közvélemény kutatási adatokon.
Nem tudományosan, hanem a továbbgondolás szintjén…

Az „Átlagmagyar” is a statisztikán túlmutató dolgokat elemzi, vizsgálja. A krétával az aszfaltra rajzolt Magyarországban megjelenő járókelők, a maguk választotta pózokban, egy kis sámli társaságában vallanak szerencséről, fogyasztói szokásaikról, mesélnek magukról.
A fotográfus mintha az égből érdeklődne, az erős déli fényben a kamera felé forduló arcok, mint egy kihallgatáson – szürreális látomást sugallnak számomra. Az öltözetek, a magukkal cipelt árucikkek, kellékek korhűen beszédesek. A felvételek bárhol készülhettek volna a városban, mert csak az aszfalt látszik, de hamar rájöttem a képek egy ’fotólegendás’ helyszínen, a Moszkva téren készültek. Pár méterre attól, ahol a hetvenes években a járókelők bevonásával Vető János és Hajas Tibor fotóakciója zajlott.
A véletlen hozta a generációs újraértelmezést, mégis elgondolkodtató.

Benkő Imre