Portré és pillanatfelvételek készítése foglalkoztat. Az arcok, a különböző arckifejezések, a gesztusok és a test mozgásai ragadnak meg igazán, hiszen ezek egy-egy lelkiállapot vagy hangulat megidézése mellett egy-egy történetet is elmesélnek.

Mindehhez a táj pusztán háttérként szolgál, kiemeli mindazt, amit próbálok lencsevégre kapni: egy tekintetet, egy anekdotát, egy pillanat komolyságát, súlyát; azt, ahogy valakinek a legbensőbb lénye beszél hozzám…

Hiszem, hogy empátiával kell lennünk azok iránt, akik létének pillanatait meg kívánjuk örökíteni. Talán így érhető az is, kezdetben miért a lányaim kerültek a fényképezőgépem elé, miért pont ők inspiráltak. Ugyanakkor, persze, nem ez a legfontosabb, hiszen fotóim megjelenhet egy hozzám közel álló személy, vagy épp egy, az utcán mellettem elsétáló idegen.

…A lányom beható tekintete, amint az apjához hajol – egy tekintet, amely minden büszkeségét magába foglalja, amelybe a világba vetett bizalma összpontosul. Vagy épp annak a férfinak a tekintete, aki arcát egy piszkos folyó vizében mossa szappannal. Ezek épp ugyanúgy megihletnek és fényképezésre ösztönöznek.

A fekete-fehér fotó illik a leginkább az elképzeléseimhez. A feketéből fehérbe váltó végtelen tónusok finoman átható palettája nem vonja el figyelmemet a képkészítés során a megörökítendő személytől. A fekete-fehér kihozza, kiemeli az egy-egy arcból, tánclépésből vagy jelentből áradó megfoghatatlan fényt. Számomra a fekete-fehér kép rendelkezik a megfoghatatlan megragadásának és ábrázolásának képességével.

Pierre Soulages mondta egyszer az egyik teljes egészében fekete festményéről: „A fekete csak azért van, hogy visszatükrözze a fényt.”

Nadja Massun