Vizuális rend

Most, hogy „élőben” nézzük itt a képeket, olyan dolgok is előtűnnek, amelyeket a képernyőn nem lehetett látni.

Ez természetes, hiszen a Verzó, mint online kiállítás, másképp mutatja a fotókat. Ezek egyébként nagyméretű, bekeretezett képek. Mintha nagyformátumú filmre dolgoznék, teleobjektívvel készítek nagylátószögű képeket. Ez nagy felbontást kölcsönöz mindegyiknek, megnézhetjük egészen közelről, nem pixeleket fogunk látni, hanem belemegyünk az anyagba, majdnem festményszerű lesz a kép. Mivel sok felvételből készül a végső kép, időben elnyúlik a folyamat, ez a gesztus  is a festéshez hasonlít, mintegy a modell köré fényképezem a környezetét. Így, szinte lelassítva az időt, próbálom elérni, hogy a tágan mutatott környezet és a benne elhelyezett alak között harmónia jöjjön létre. A kis monitoron nézve nem látszanak a részletek, hiába hajolok közelebb, csak a kis szemcsék, a pixelek láthatók jobban.

Az idő múlása – aminek megörökítése mindig is foglalkoztatta a fotósokat – több képen is tetten érhető.

Ha magunkra gondolunk, akkor az idő az elmúlást, az öregedésünket jelenti, míg a civilizációt folyamatosan megújítja, fejleszti, nagyon nagy időközönként, meg elpusztítja. Elég rég foglalkozom a képpel, erősödik a sejtésem hogy a világ nem képi lényegű, de a világ látszatának  leképezései közül pillanatnyilag a fotográfia (illetve a mozgókép amely fotográfiai alapú) a legalkalmasabb arra, hogy megjelenítse az időt.
Életemnek a felénél járva, érzek bizonyos megnyugvást, meg elégedettséget annak okán, amit a pályámon elértem, néha meg foglalkozom már a megszűnéssel. Ez talán vizuálisan is megjelenik a képeimen, amelyek egyre egyszerűbbek formailag. Sok minden befolyásolt ebben, többek között a 1900-as évek családfotói, csoportképei. Ugyanakkor képeimet nagyban befolyásolják a véletlenek, amelyekkel egyre kreatívabban tudok „játszani”.

Például amikor kimentünk teleholdazni, golfozni Ikland mellett a rétre, tudtam, hogy telehold lesz, de azt nem, hogy holdfogyatkozás, azt a képemhez ott ajándékba kaptam. Rá egy évre tudatosan mentem vissza ugyanoda, hogy megismételjem Beatrixszal a fényképet, szerencsémre szép kerek pitypangos volt a rét, a hold még nem jött fel, de sikerült oda felállítanom az állványt ahonnan nézve a két templom közt jelent meg. Ez erősen hatott rám, mintha igazolást kapnék, hogy Zsolt, te jó helyen állsz…

Ezt a mai technikával utólag is meg lehet oldani: oda lehet varázsolni a holdat, ahova kell, később is.

Igen, de nekem a fotózás játék, szeretem a véletleneket benne. Azt érzem olykor, mintha valami transzcendens erő kísérne és kísértene – ehhez ott kell lenni, és akkor kell ott lenni. Nem mindegy, hogy otthon a számítógépen pakolom össze a képet vagy megtörtént velem a valóságban, ami rajta van.

Látszik a különbség?

Én látom.

Sosem nyúl bele utólag a képekbe?

Ritkán. Csak annyira, amennyire még a World Press Photo kiállítások szigorú szabályai is megengednek, ha jól tudom ezek olyan beavatkozások, amiket a sötétkamrában az analóg eljárás során is végeztünk. Dokumentarista fotósként a képet sem vágtuk, a „teljes kockát” használtuk, a fénykapu széle mintegy autogram jelölte képeinket. Ha vágjuk, elhagyunk belőle dolgokat, már manipuláltunk. De amint a látásunk is már egy absztrakció, az hogy a látványból kiragadunk valamit és lefényképezzük az többszörösen az. De végül is azt hiszem a néző szempontjából mindegy, a hírfotónál természetesen nem manipulálhatsz, úgy ami a tényeket megváltoztatná. Be kell vallanom, hogy pont az iklandi „golfpályás” képemen felvételkor sietségemben rossz helyen felejtettem a kék borvizes palackot, amit utólag photoshoppal helyre tettem. Azt hiszem nagyon fontos azonban, hogy ne hazudjunk.

Nagyon színesek a képei. Pedig mintha vissza-visszatérni látszana a fotózásban a fekete-fehér fényképezés igénye.

Színek nélkül többnyire szegényebb a kép. Szoktam én is azt a butaságot hallani, hogy a fekete-fehér az igazi művészfotó. Erősebb ugyan olykor a hatása, a redukció révén lényegre törőbb tud leni, de színes harmóniát létrehozni nemcsak nehezebb, hanem információban is sokkal többet ad, természetesen.

A képek zömén dominál az esetlegesség, ugyanakkor mindegyiken fölfedezhető egy kis tudatos megrendezettség is a részletekben.

A 90-es években én is úgynevezett autonóm riportfotós voltam, ami némileg szubjektívebb hozzáállást igényel, mint a sajtófotózás általában, az ember kommunikál a modellekkel munka közben, nemcsak elcsen egy-egy pillanatot. Ha már egy körülbelül húszméteres körön belül vagyok valakivel, nem lehet úgy fotózni, hogy nem zavarom közben, mintha észre sem venné, hogy nem egyedül van. Engem nem zavar, ha belenéz a gépbe, szeretek ilyen „táj-portrékat”, dupla képeket készíteni.

Van itt ez a rács mögül kileső szerencsétlen kutya, mellette egy Vénusz-szobor, nyakában a pórázzal. Ezt mennyire kellett beállítani?

Ez az egyik kedvencem. Nagyon régi „talált” kép ez, minden úgy volt, készen egy berlini bolhapiacon. Ott volt a tulaj, féltem is, hogy észreveszi, szó szerint csípőből fotóztam. Megkapott, ahogy az a nagytestű kutya lehúzódik a rács szintje alá, pedig át is léphetné akár, és kívül ott a világ a szépségeivel…

Vonzódik az egyszerű témákhoz, a sallangmentes komponáláshoz.

Zavar egy kicsit, hogy a művészet, benne a fotózás, erőltetetten az intellektualizmus felé hajlik, mintha félnének a kortárs művészek attól, ha egy mű nem hangsúlyosan konceptuális. Pejoratív értelemben szokták használni a kifejezést, hogy „retinális képeket”* készít valaki,

Érdekes, a dobhártya viszonylatából senki nem kérdi meg miért szép a hallott zene, mit akar kifejezni. Nem szívesen esztétizálom túl a képeimet valóban, mintha önkéntelenül egyfajta vizuális rendre törekednék.

*  A fotográfia alapvető kérdése, főleg most a digitális korszakban, hogy tulajdonképpen hol van a fénykép. A negatívon, elektronikus adatrögzítőn, a fényképtárgyon, a papírnagyításon, a printen … vagy  a retinánkon, vagy a tudatunkban? A retinális kép tartalma diszkréten a forma mögé bújik, nem is vesszük elsőre észre. Ideális esetben a retinális képnek nincsen konnotációja, sőt le is válhat az ábrázoltról, felismerhetetlenné, absztrakttá is válhat..