Gyakran kerül elő hivatalos és magánbeszélgetések során a magyar fotográfia világhíres volta, dicső múltja, meghatározó szerepe. Elhangzanak nagy lózungok, frázisok pufognak, de sem az, aki mondja, sem, aki hallja, nem tud igazán sokat a Brassai-Capa-Kertész-Moholy-Munkácsi körön kívüli magyarokról. (Mérték könyv és kiállítás) Nagyothallók párbeszéde zajlik. Pedig az 1848-49-es forradalomtól és szabadságharctól kezdve, a huszadik század eleji népvándorláson át, folytatva a Trianon utáni nagy emigrációs hullámmal, a második világháborút, majd 1956-ot követő kivándorlásokkal hatszázat meghaladó számú magyar fotográfus került külföldre, dolgozott ott, szerzett több-kevesebb dicsőséget magának, a magyar fényképezésnek. Fontos lenne, ha az ő nevük, életútjuk, munkásságuk és képeik is hozzáférhetők lennének mind a szakmai, mind a szélesebb közönség számára, hogy az ilyen témájú beszélgetések mögött is legyen valamiféle megalapozott tudás, hiteles információ. Hogy végre egyben lehessen látni mindazokat, akik a fotográfiának, mint szakmának, és mint művészetnek ezt a szegmensét alkotják. Jelenleg van egy névsorom, mely 670 nevet tartalmaz. Olyanokét, akiket ez a kutatásom célszemélynek tekint. Köztük vannak valódi emigránsok, akiket egy bizonyos történelmi korszakban disszidenseknek is mondtak és keményen büntettek. Miért, ki tudja? Vagy ki nem tudja? Vannak aztán hosszabb-rövidebb időt külföldön töltő, majd hazatért fotográfusok, akik jelentősnek mondható életművet hagytak az őket befogadó országokban. Hogy bonyolultabb legyen a kép, vannak másod-harmadgenerációs magyar származásúak, akik vagy ismerik anyanyelvüket, vagy nem, vagy törődnek gyökereikkel, vagy nem, és továbbá akad néhány olyan is, aki beházasodás útján került velünk valamilyen nexusba. A lista – értelemszerűen – nem tartalmazza a trianoni döntés következtében lakhelyük elhagyása nélkül idegen állampolgárokká lett fényképészek, fotográfusok, fotóügynökség-vezetők, elméleti fotószakemberek nevét. (Velük majd külön szeretnék foglalkozni a későbbiekben.) És az sem biztos, hogy most sort lehet keríteni azokra, akik az Osztrák-Magyar Monarchia országaiban dolgoztak 1867 és 1918 között, hiszen nekik nem kellett egy új országba menniük, ha Bécsben, Prágában, Pozsonyban vagy Zágrábban nyitottak műtermet, bár ők is kettő vagy inkább több ország fotótörténetét gazdagítják.
A kutatás ennek az 610 embernek az életútjára, fotográfiai munkásságára, képeire és a Magyarországhoz kötődő szálaira terjed ki. Ha menet közben még előkerülnek új, általam eleddig nem ismert nevek, akkor természetesen az övékkel folyamatosan kiegészül majd. És nehogy azt gondoljuk, hogy ez a folyamat lezárult. Nem, Sőt. Az utóbbi néhány évben tehetséges fotográfusok, a jövő André Kertészei, Brassaiai, Robert Capái mentek el külföldre, megélhetési, egzisztenciális, szakmai vagy egyéb okokból. Mostani kutatásunk a még élő egykori emigránsokkal és a kortárs külföldön élő magyar fotográfusok munkásságát kutatja.
A migráció hullámai
A magyar emigrációk kezdete és a fényképezés feltalálása koránt sem esett egybe. Ám az utóbbi 1839-es évszáma mégis kezdőpontja ennek a munkának. Miután természetes korszakhatárokkal dolgozom, korábban nem kezdhetem, mint Arago nevezetes bejelentésével a Francia Tudományos Akadémián. Miután a folyamat nem állt meg, záró dátum mindig az az év, amiben vagyunk. E két évszám között eltelt százhetven év alatt jól megfigyelhetően – miután a tömeges emigráció mindig hullámtermészetű – egy-egy nagyobb társadalmi, politikai esemény, gazdasági válság, aranylelőhely felfedezése vagy bármi az amúgy szórványos, folyamatos, de nem számottevő hazaelhagyást tömegessé teszi. A magyar történelem a jelzett időben legalább 7, de inkább 8 ilyen nagy hullámot produkált.
Az első periódus 1849, a vesztes szabadságharc után távozókkal. Elsősorban létükben, egzisztenciájukban fenyegetett tisztek, értelmiségiek, tanult ifjak, arisztokraták menekültek el a kivégzés, a börtön, a kényszersorozás és a diktatúra elől. Szinte egyiküknek sem volt hivatásszerű szakmája a fényképezés, de a viszonylag könnyen megtanulható, papíron igazolható végzéshez nem kötött, ebben az időben nagyon divatos foglalkozás, melyet a fogadó országok nyelvét gyakran nem beszélő emigránsok is elsajátíthattak, sokuknak adott hosszabb-rövidebb ideig megélhetést. Került közülük fényképész a török szultán udvarába, Edinburgh-ba, Brazíliába, Amerikába és Ausztráliába is.
A második szakasz a XIX-XX. század fordulója, ami elsősorban gazdasági okokkal magyarázható. Azok a százezrek, akik ekkoriban szálltak hajóra, még nem mindannyian szándékoztak véglegesen letelepedni az Újvilágban. Egyetlen céljuk volt, ideiglenes vendégmunkásként vállalva akár a legnehezebb munkákat, hogy aztán hazatérve, a kint megtakarított pénz segítségével emberibb életet kezdjenek.
„Sok urunk nem volt rest, se kába, // birtokát óvni ellenünk // s kitántorgott Amerikába // másfél millió emberünk.” (József Attila: Hazám) Főként a mezőgazdaságban, iparban dolgozó tömegek mozdultak ekkor. Akadt közülük néhány, akinek sikerült. Néhányan hazajöttek, mint Stretawszky János nagybátyám, és nagyon sokan ott ragadtak, bármilyen szándékkal is indultak neki a világnak.
A harmadik hullám az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot és a trianoni békekötést követő évek nagy népvándorlása, mely főképp Németországba, Franciaországba, Amerikába, és kisebb részben Kanadába irányult. Az ekkor kikerült magyarok többnyire feladták a hazatelepülés reményét, zömük a befogadó országban való végleges letelepedés mellett döntött. Részben az 1918-19-es forradalmak baloldali, kommunista értelmiségieiből, munkásvezéreiből, a fehérterror elől menekülőkből, részben a trianoni döntés hatása nyomán felkerekedő szakmunkásokból, hivatalnokokból, diplomásokból, művészekből álltak az útra kelők.
A negyedik a zsidótörvények életbelépésétől a második világháborút megelőző időszak, amikor mások mellett tudósok, írók, művészek is tömegesen kényszerültek elmenni elsősorban származásuk, világnézetük miatt. A harmincas évek elején, Hitler hatalomra jutását követően aztán a korábban Németországba, Franciaországba, Hollandiába emigráltak egy második hullámban tovább húzódtak biztonságosabb vidékekre, miáltal nemzetközi hírű tudósok, írók, művészek, köztük fotográfusok is nagy számban jelentek meg a tengerentúli magyar emigrációban.
Az ötödik a második világháború végéhez és az 1948-as kommunista hatalomátvételhez köthető kivándorlás, mely több százezer embert lökött ki a háború sokkjából akkor ocsúdó világba. A lövöldözések befejezésének pillanatától Közép-Európa országútjai új népvándorlás tanúi lettek. Emberkaravánok népesítették be északról-délre, délről-északra, keletről-nyugatra, nyugatról-keletre vonulva. 1945. május 8-án, abban a pillanatban, amikor Európában befejeződött a második világháború, több mint egymillió kitelepített és elhurcolt, vagy a maga akaratából távozott magyar tartózkodott Ausztriában és Németországban. Ez az ország lakosságának körülbelül egytizedét kitevő embertömeg nagyon heterogén volt, katonák, rendőrök, csendőrök, leventék, köztisztviselők, kitelepített intézmények alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülő férfiak és asszonyok, politikusok, újságírók, művészek, a nemzetiszocialista hatóságok által elhurcolt emberek és koncentrációs táborokban fogva tartott zsidók, cigányok, politikailag megbízhatatlannak ítélt személyek alkották. 1945-46 amúgy is átmeneti időszaknak bizonyult, hiszen hullámzott az egész kinti magyarság. Volt, aki hazament, mások országot változtattak, és akadtak, akik sokadszor cseréltek lakhelyet.
A hatodik etapot az 1956-os forradalom bukását követő újabb kétszázezer ember menekülése jelentette. Statisztikák szerint Ausztriába 1956-57-ben mintegy 181.000 magyar érkezett. A legtöbben novemberben lépték át a magyar-osztrák határt: szám szerint 113.800 fő. Decemberben további 50.000-rel nőtt a számuk. Túlnyomó többségük hamarosan elhagyta a szomszédos országot, mivel az képtelen volt befogadni ilyen hatalmas embertömeget, 1959-ig 162.000 magyar utazott más országba.
A hetedik, az 1963-as úgynevezett konszolidációtól 1989-ig terjedő disszidálások sorozata, ahol a szocializmus viszonyai között élni nem tudók választottak más lakhelyet és más életet.
És időközben itt a nyolcadik hullámis, a 2008-tól külföldre távozó százezrek soraiban több tucatnyi fotográfus is - a legkülönbözőbb okokból: családi, pénzügyi, társadalmi - a külföldet választotta ideiglenes vagy állandó lakhelyéül, munkájának, megélhetésének színteréül.
Hosszú távon a fotográfia és a projekt kiemelkedő dokumentációs lehetőségét emeljük ki, hiszen a művészi alkotáson és értelmezésen túl a vizuális művészetek közül a fotográfia egyedülálló erővel birtokolja a dokumentációs hatást is. Ez a projekt tehát azon kívül, hogy a mindennapjainkat befolyásoló kérdéseket vizsgál, nyilvánvalóan rögzíti is a jelen pillanatait, dokumentál, örökséget hagy az utánunk következőknek.
Kincses Károly
A galéria létrejöttét a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
