Külső tényező

Beszélgetés Erdei Krisztinával

Politológiát és filozófiát tanult Szegeden. Nem fotósnak készült?

Nem is lettem fotós. Ezek a tanulmányok inkább csak puhatolózások voltak meg a tanácstalanságom jelei. Akkor még nem készültem semminek. Ha ma megkérdezik, mi vagyok, azt mondom: amivel foglalkozom, amiből élek. Most éppen képszerkesztő vagyok a Nők Lapjánál, de a két dolgot különválasztom, semmi közük egymáshoz.

Akkor a képeit milyen minőségében készíti?

A képek a szabadidőmben készülnek. Mikor dolgozunk akkor többnyire kompromisszumokat kötünk, szabályokat követünk, itt, az online galériában látható képek esetében semmilyen kompromisszumra nem voltam kényszerítve. Más jellegű tevékenység ez, egy napi- vagy hetilapba magam sem szerkeszteném be ezeket a fotókat, másképp informatívak.

Kiállításra, fotóalbumba szánja eleve a képeit?

Mikor fotózok, nem gondolok arra, hová készülnek a képek. Folyamatosan kiállítok, de ez engem nem érdekel annyira, mint maga a képalkotás tevékenysége.

Saját magának?

Saját magamnak, de örülök, ha másokat is érdekel, másokat is szórakoztat. Egyébként inkább meglepi az embereket, mint szórakoztatja.

Nem is tekinti hivatásának a fotózást? Ez csak egy passzió, egy kedvtelés?

Ennek élek, de hivatásnak nem tekintem. Fontos, hogy ne legyen semmilyen kényszer a fotózandó helyzetekben, az én fejemben sem. Az elhivatottság elköteleződés is egyben.

Ezek a képek mind hétköznapi környezetben készültek: egy falusi házban, egy konyhában, a kertben.

Ez a sorozat elég személyes, a többi munkáimmal ellentétben. Ez az a környék, ahol a szüleim élnek, Szeged és Bordány között, bár én nem ott nőttem fel. Egy olyan hely, ahová nem tartozom, de ahová hazajárok, emiatt sajátos a viszonyom vele.

Szólt a szüleinek, hogy jövök pár napra fotózni?

Nem. Én mindig fotózom, nekem ez természetes 2001 óta, ennek már tíz éve… A szüleimet nem fotóztam nagyon sokáig, tulajdonképpen most sem kifejezetten őket, anyukám nem is szerepel a képeken. Inkább rajtuk keresztül találkozom más emberekkel, és különböző helyzetekkel. Elég tragikus sorsú emberek laknak ott, nem is szívesen mesélném el, hányan és hogyan haltak meg az utcában az elmúlt években. Úgy látom, hogy a Diósoron élők mindig inkább olyan külső körülményekben keresik a bajok okát, amelyekhez nekik semmi közük. Ezt a külsődleges szempontot akartam valahogy felerősíteni a képeken, a misztikus, különös jelenlétet megmutatni, hogy azt lehessen érezni a sorozat láttán, amit ők gondolnak, hogy tényleg valami külső tényező befolyásolja az eseményeket, és ők annak csak az áldozatai.

Egyszerű, spontán hangulatot árasztanak a képek, mindenki a szokott életét éli rajtuk. Hogyan fogadták, hogy közben fényképezi őket valaki? Ehhez biztosan meg kell nyerni a bizalmukat.

Ez a bizalom lassan alakul ki. Nekem is időbe telik, mire valakit könnyen lefényképezek. Mostanra már talán kevésbé, néha már tudok gátlástalan is lenni. Ez a megszerzett bizalom pedig addig tart, amíg van okuk feltételezni, hogy én nem élek vissza vele. Én fotózás közben résztveszek az eseményekben: főzöm a pálinkát, vágom a disznót, megyek a vásárba, ott vagyok, köztük, amikor beszélgetnek. Lehet érezni, mi az, amit még szabad, és mi az, amit már nem szeretnének. Ráadásul ismernek, tudják, mivel foglalkozom, így nem zavarja őket, szerencsére.

Van itt egy hurkatöltős kép, amin mintha valami rajzfilmfigura lenne a hurka végén…

Igen, ezt beletöltöttük – elég meredek ötlet volt. Belenyomtuk a bél alá, utána a hurkát, olyan lett így, mint valami márkajelzés. Ez egy figurás hurka, így szebb.

Miután elkészültek a képek, bemásolja mindet számítógépbe, aztán újabb fázis következik, gondolom: belenyúl egyikbe-másikba.

A színeket állítom be. Szeretem a szokatlan megoldásokat, de ezeket többnyire a véletlen hozza, nem manipuláltam a képeket. A színeket sem változtattam meg, csak beállítottam, világosítottam és sötétítettem.

A digitális fotózás mellett érez valami vonzódást a filmre fényképezés iránt?

Nem, inkább a digitális fotózás vonz. Szeretem az újat, az egyszerűbbet, és nem érdekel a minőség, nem érdekel a negatív film romantikája. Egyébként bizonyos esetekben én is használom a filmet, olyankor másképpen dolgozom, megfontoltabban, hiszen drága a nyersanyag. A változatosság kedvéért jó filmre dolgozni és az időtartam is érdekes, ami eltelik a képkészítés és a képek előhívása között. Ez nálam elég hosszú szokott lenni.

Azt hogy érti, hogy nem érdekli a minőség?

Sokan azért szeretik a filmes gépeket, mert azok mindig megbízható és tartós minőséget produkálnak, jobb a képek felbontása, és anyagszerűbb élmény nyújt a nézőnek. Én viszont egyszerűen egy felhasználónak gondolom magam, aki nem elhivatottságból dönt, hanem az alapján, ami abban a pillanatban kézenfekvő és adódik.

Más átfogó témakörökkel is foglalkozik?

Van egy médiacsoportunk, ott különböző romatelepek fiataljait tanítjuk, velük dolgozunk együtt. Korábban Ózdon, most pedig Bagon. Ez egy civil munka. Először nyári táborokban találkoztunk, azóta kéthetente tartunk órát, különböző játékos feladatokkal tanítjuk a technikát, illetve annak elsajátítását, hogyan lehet az embernek a saját sorsát írni a képekkel. Az még csak terv, hogy előbb-utóbb online újságot is készítsenek, hiszen internet nem sok házban van azon a vidéken, de egyszer talán megoldható lesz, hogy ők maguk kommunikálhassák a problémáikat.

Ezen közben összeállt ez a virtuális tárlat.

Örülök, hogy ezzel az online galériával kirukkolt a Mai Manó, és meglepett, hogy én lehetek a harmadik, aki bemutatkozik. Mostanában annyira kevés időm van bármit mélyebben átgondolni, így az öröm gyorsan átalakult feladattá: válogatássá, interjúvá, videóvá. Napközben a munkahelyen dolgozom, családom van, egy csomó levélre kell válaszolnom, kiállításokra készülni, a galériákkal foglalkozni, közben pedig csinálom ezt a civil programot is. Nagyon sok fontos esemény ez számomra, mindemellett próbálok megfelelni és mindent úgy alakítani, hogy a sorozatom érdekes és érthető legyen annak, aki majd ránéz.

Az interjút Zelki János készítette